Névtelen projekt

Kedves Olvasóim! 

A Goblinkirálynő trilógia második része mellett egy olyan projekt is készül, amiről eddig nem meséltem. Álljon most itt egy rövid részlet a nyers kéziratból, kedvcsinálóképpen. 

Az utolsó madárrajok is eltűntek már délen amikor a havat követve megérkeztek a szánok. A Fattyú vad után járt most a lebukó nap fényénél nézi a nyomokat a feltúrt hó hosszú árnyékokat vet megbarnult haraszt ágaskodik alóla. Hat bocskoros és két szán ökrökkel. A rémület úgy csapódik a gyomrába akárha katapultból lőtték volna. A nap ami eleddig lassú áramlással tellett és amely a patak partjára sodorta ahol a part fáinak lombjáról mókus feleselt rá és gyökereiről jégcsapok lógnak agyarakkal teli szörnyszájakká varázsolva őket és ahol egy vízmosás fordította kőben sárkánycsontot lelt amelyet most a mór asszonynak hoz és az aszalt alma savanyú íze a hideg hússal most távolinak és idegennek hat ahogy formát ölt és bizonyossággá dermed benne a nyomok által felrótt történet befejezése amiben már érzi nem szerepelhet. De talán mégis teste nem dermed meg amiképpen a tudata megdermedt nem is tétovázik mint ahogyan soha nem is tette. Lehányja a hurkolt nyulakat a földre futva indul meg a rövidebb úton neki a hegyoldalnak ahol satnya borókák kapaszkodtak a márgától sárga morzsalékba a Fattyú meg beléjük de így is kétszer megcsúszik másodjára megvágja magát de nem is érezi csak a vér melegét ahogy az oldalára tapasztja az inget és a sebből felcsapó párát látja de nem törődik vele csak a hegynek a kunyhó fölött hízó sötétjét figyeli és arra gondol ő tehet róla ő nem számolt a szénért jövő parasztokkal amiképpen nem számolt az emberi természettel sem ami pedig olyan világosan kirajzolja a jövőt ami már talán a most mint amiképpen a friss hó a bocskorok nyomát. Már látja a tűzfényt hallja a sikolyokat odafent a mészkőkatlan tetején. A sötétben csontok roppannak a talpa alatt a sikolyokba durva parasztröhögés vegyült vad hegyi parasztok hangja lába nyomán egy fehér koponya fordult ki a hóból félrerúgja zihálva kaptat fel az oldalsó meredélyen. A sikolyok abbamaradnak talán csak a szél fordult meg reméli most farkasok dalát és kuvikrikoltást hoz. Vasnehézzé és feketévé dermed a bizonyosság mint a fejsze feje amibe kapaszkodik hogy szerepe nem lesz már csak a végjátékban talán erre teremtetett azt súgja a Hold.

A parasztok nagy máglyát raktak a kunyhó előtt körötte ülnek ormótlan bundáik birkabőrből valók egy tömlő jár közöttük gyorsan hogy majd beleszédül egyik kapja a másik kezéből a máglya felől pirult őzhús illata száll. Hat ördög a hó gőzölögve menekül a hőtől ami tán a pokol tüze körülöttük ami fűti őket. Vigasságukban nem látják a Fattyút aki hosszú léptekkel vág át a tisztáson a szemben ülőktől elrejti a lángok fénye amiképpen a hó ropogását elnyomja a lobogó fenyőtörzsek pattogása. Egy csapás a fej nem repül el tartja egy bőrdarab a vér vastag sugárban fröccsen és sisteregve keserű bűzzel válik gőzzé ahogy az előrebukó test a tűzbe lövelli közben a másik koponyája középen ketté hasad a birkabőr süveg egész belenyomódik mintha betűrték volna két oldalán kibuggyan a hajon csurog az agyveleje. A harmadikat már mozdulatban éri amint fordulna hogy felkecmeregjék. A tűzbe rúgja a zsíros bunda nagy fénnyel lobban fel bűze elnyomja a vérét. A maradék felpattan kettő fut a harmadik fegyver után kap a Fattyú parazsat rúg az arcába a fejsze éle követi. Az ökrök bőgnek a Fattyú megy tovább utánuk a felkelő Hold elárulja őket szinte hallani amint kárörömmel sugdos a fülükbe: Íme durva csapátokkal elrútítottátok hótükrömet rátok szabadítom hát a bosszúmat. És a bosszú megy utánuk a Fattyú bőrét ölti aki nem mert benézni a házba aminek ajtaján át halott sötétség csorog és annak a sötétnek az üressége elnyelte a lelkét és abban az ürességben most Mózes hangja visszhangzik "Szemet szemért fogat fogért kezet kézért lábat lábért égetést égetésért sebet sebért kéket kékért". Az első paraszt szembefordult vele egy csalitos szélén amelyen vastag bundája nem engedte átküzdeni magát és amelyet a rémület nem engedett levetni neki. A holdfény megvillan a fejszéje élén de a Fattyúét fekete vér fedi így az nem villant csak harap amikor a másik üvöltve ront neki aztán megszakad az üvöltés ahogy sípolva vért köhög a hóra a Fattyú pedig a reszkető testre taposva tépi ki a mellcsontból a fejszét hogy megcsikordul belé és megy tovább vissza se néz a mind mocskosabb havat túró vergődésre. A hatodik a lábát szegte egy hófödte hasadékban. A Hold ragyás képén gúnyvigyorral nézi: Ím elvakítottalak. A paraszt meg káromkodik majd ahogy közeledni látja a Fattyút fenyegetőzik aztán ahogy odaér rimánkodik. A csontvég jól látszik ahogy a farkasokat is jól hallja a Fattyú aki régi etetőjük így csak nézi a síró férfit aki már semmit se hall csak a saját belső hangját ami akaratlan kibuggyan és könyörög furcsa tájszólásán ami idegenül cseng de lehet csak a félelem teszi majd megfordult a máglya irányfénye vezeti az éjen át míg elhal mögötte a másik imája és felerősödik a farkasok dala amit már az is meghall végre.

Hatszor ölt a hetedikért akinek utóbb a szánokból rak halotti máglyát oda ülteti az áldozatul odahordott öt tetem halmára mint egy pogány istennőt lemossa az arcáról a vért és a tiszta gyolcsba csavarja amit a kunyhó ládájában talált. És levágja a bőgő ökröket áldozatul ahogy a rómaiak szokták volt vérük feketén terül el a havon és fáklyájával előbb a házhoz lép ám a lángok nem űzik el a sötétet odabent. És hallgatja a tűz bőgését és a szelet és a farkasokat miközben a felkelő Nap sárga félkört varázsol a dombokon kúszó füstbe és fénye egybeolvad a máglya és az égő ház tüzével és ő csak áll a ragyogásban és nem vet árnyékot mint az ember fia hanem fényleni látszik mint Uriel arkangyal isten vagy mint Lucifer a pokol tüzének fényében.